A meg nem lelt elvesztése

Szemedben lángok

Arcodba vágok

durva szavakat

Elvesztem arcodat…

 

Sűrű a sötét

Nem látom fényedet

Rég elért

Bánat, mint fergeteg…

 

Ne hidd azt: nem kereslek

S tudd: megbántam.

Millió fáklyát,

az égbe hánytam.

Mondom legyetek,

Csillagok fényesek!

Keressétek

sötétben a szerelmet.

 

Sűrű a sötét
nem látom fényedet
rég elért

Bánat, mint fergeteg…

 

Bánat sóhajt szül.

Sóhaj felleget,

Fellegből bolygó lett,

és te Holdnak nevezted.

Tudom, éjjel ugyanezt nézed

álmosan hallgatod,

szívem vonyít érted!

 

Sűrű a sötét

Nem látom fényedet

Rég elért

Bánat, mint fergeteg
magába zárt

El nem ereszt

Azért köszönöm:

Szívem szabad lehet!

 

Csapdában reked gondolatok

Minden rezdülés egy pontba képes összpontosulni elködösítve mindent a fókuszponton kívül. Ott vannak az ember fejében a csapdában reked gondolatok, amiket nem képes, nem akar kimutatni, inkább visel maszkot, mely oly groteszk mint a régi görög színházak színészein és oly hamis mint modern világunk gondolatai. De ezek a csapdában reked gondolatok mutatják az utat és helyezik a fókuszt amerre úri kedvük engedi. Ezekből bontakozik ki tekintetünk az Ég felé, a nagy semmi felé és magunkban is csak halkan tesszük fel az örök kérdést. Minden ember eljut a kérdéshez, de válasz lassan jön, amihez mi nem vagyunk hozzá szokva. És az álarc mögött zokogunk, míg el nem pattan az utolsó cérna, és bele nem hull az utolsó könnycsepp a pohárba, amit keserves évek során oly szorgalmasan termeltünk… maszkunk továbbra is csak mosolyog. Talán leginkább a viselőjén. Talán ez is irónia. Talán nem a maszk a válasz? És mi van a fókuszban? Erre úgy gondolom, egy szóval kell válaszolni. Erre a kérdésre nem kell szétcincálnunk elméleteink, és hosszas okfejtéssel bekoordinálni az arany tojást tojó tyúkot az életünkben. Egy szó: munka, pénz, feleség, gyerekek… szép dolgok (ez már 2 szó). A lista végtelen, de talán a listában ott rejlik a kérdésre a válasz. Néha a kérdésre a választ, további kérdések sokaságával tudunk visszakanyarodni és megválaszolni. De meg éri, piszkosul megéri… És a maszk, semmi értelme. Engedjük folyni a gondolataink sokaságát, engedjük arcunkra vetülni a kínt, a kéjt, engedjük magunknak, hogy emberek lehessünk! Tegyük meg magunknak azt a szívességet, hogy kérdezünk és akármilyen lassan jön a válasz ne feledkezzünk meg keresni! Mert nem mindig úgy kap az ember választ, hogy hátradől és várja Bingo számokat. Vagy Bingot játszol és vársz egy csodára, vagy keresel egyet!

Minden rezdülésemet egy pontba összpontosítom és minden más csak ködös halvány maszlag a fókuszponton kívül. Szabadon szárnyalnak szivárványszínű szerelmes gondolataim, melyek az optikán megtörve egy fénypontként mutatnak rá silány életem értelmére. Bárcsak mindig szabadon tudnám engedni ezeket a gondolatokat, s hinnék bennük, vagy lenne még aki maszkomon átlátna… az jó volna.

Lángoló gyertyák

Neked csak játék az élet, és csak játok hogy szeretlek? Mert nekem te vagy az élet! Annyira nem őrültem meg hogy ebben kételkedjek… a másnap viszont bizonytalan, és minden percben kételkedek. Ha hozzád megyek, haza megyek és minden probléma elillanó füst a gyertya kanócán. De el kell mondjam: nekem ez az otthon nem otthonom. Néha veled a valóság, mint vízió szememre tapasztott álomvilág. És tudom vége lesz az álomnak és a gyertyák lángba borítják a házat… újra. Minden egyes alkalommal végig nézem ahogy porrá ég miközbe te elmész.

Mégis újraépíted ezt a mézes-mázas kalácsházat, melybe becsalogatsz és melegséggel árasztasz el. Szükségem van eme felejthetetlen csodára, füstölgő gyertyák illatára, szereteted hatalmára. Az én hibám hogy, újra lángra lobbannak a gyertyák, de mielőtt megtörténne hozzád szólnék, csak kifakadó szavak a legszebbek, mikor észre se veszem hogy már elmondtam mennyire szeretlek. Többet ér nekem szemed ragyogása, mint világ össze karácsonyi ajándéka. Mégis ablaknak szegezem tekintetem és a sötétség mélyében zuhanok, hirtelen tőled már távol vagyok. Észre sem veszed hogy elveszítesz, melletted már csak zombi ’herceg’. Sokfelé elmegyek, nem titok: boldogságot keresek. De sötétségbe fényt nem lelek, ezért bújok hozzád vagy ölellek. Lassan mégis elveszítelek, keresem tekinteted, de türelmetlen lelkem lángokra uszítja gyertyák seregét ami elemészti házunk melegét. Mindez zajlik a fejembe onnantól hogy, meglátlak majd elmész. És tudom ez őrültség mert ami veled van minden valósság, de nekem kell a boldogsághoz az igazi, és tudod benned már rég nem azt keresem, igaz barát vagy ezt sose felejtem.

Elpattant bennem valami, szétestem, és tiszta gondolatot nem igazán találok, de amint lesz előtted feltárom. Valamiért látok kiutat mikor józan az öntudat, mikor nincs depressziós injekció hátamba döfve. Ezt az eszeveszett eszmefuttatást se tudom befejezni, talán majd csak akkor ha jelenléted ihlet a szavakat…

Fürkész Kerub

Lassan dülöngélő búzakalászok között vadul kutat. Arcán a kétségbeesés és a remény küzd egymás ellen. Hirtelen megtorpan. Kiábrándultan felnéz az égre. Mintha kérdezne valamit… mintha könnyek indulnának el a szeméből, de bent rekednek és lehúzzák elernyedt testét a pora. A búzakalászok, mint rossz szemtanuk csak tovább dülöngélnek… semmit sem láttak…

Homok amerre szem ellát, és a forróság már lángokba borítaná az eget. A horizonton egy megtépett sziluett vonszolja magát. Bizonytalan, s értetlen föltekint az égre. Mintha kérdezne, de nem szól… majd megértő mosollyal ledobja tekintetét a homokba. Megviselt baltérdére nehézkedik, majd ugyanazon oldalán lévő kezével letámaszt. Oldalra biccenti fejét és a megértő mosoly már mindent ért… Jobb kezét szétnyitja, és tenyerét bepréseli a homokba, egészen könyökéig. Lassan elkezdi kihúzni karját de, a homok mintha nem engedne. Összeszorítja öklét, fogát. Szemében a vörös tűzijáték pattog! Hatalmas üvöltéssel kitépi karját a csapdából majd, hátára érkezik, kezét-lábát szétvetve… eszméletlen. A homokszemek magasba törnek a sivatagiszellő pedig, finoman arrébb tereli őket. Mintha mondaná nekik: „Nem láttatok semmit.”

A szél folyamatosan erősödik. Minden egyes homokszemet elfúj. Letörli az égről a felhőket és a kéket fehérre fújja. Sivatag helyén, rideg aszfalton fekszik, eszméletét lassan kezdi visszanyerni. Jobb kezét folyamatosan ökölben szorítva, óvatosan feltápászkodik. Néhány homokszem még lehullana kezéről, de azok egy tapottat sem mozdulnak… csak lassan úsznak a levegőbe. Szeméhez emeli kezét és finoman széttárja tenyerét. Benne lévő homokkupac láttán szemébe gyermeki izgatottság kezd csillogni. Kezét gyorsan leengedi és a homokszemek megállnak a tekintete előtt. Finoman elkezdi hessegetni őket vaskos ujjaival. És néha lágyan arrébb fúj párat – nehogy szemébe menjen – Ahogy elfogynak a homokszemek, elétárul egy gyönyörű búzaszem.

Ellágyult tekintettel bámulja és szól: ”Megtanultam a leckét! Megtapasztaltam halandó örömét és megleltem a szenvedését! Nincs bennem több értetlenség. Felnyitottad a szemem. Lelkembe látsz most is… tedd hát, mit lázadódnak szánsz!”

             A széttárta szárnyát. Minden ami eddig lebegett lehullott a földre. Lassan leereszkedett a búzaszemért. Óvatosan elkezdte fölemelni. Ahogy egyre magasabbra emelte úgy egy madzagot húzott vele együtt,  ami a búza szembe végződött. A másik vége a padlóba. Amint megmarkolta a madzagot, az keresztül rántotta a padlón, és egyenesen közénk zuhant.

Sakkban

Semmitmondó érzések lelkem legmélyén füstként gomolyognak. Szívem mintha megunta volna monoton ritmust és egyre csak nagyokat dobban. De legbelül Sötétsége és semmitmondó érzések. Az üresség tapintható. Érzem a hiányt, de nem tudom a mivoltát. Vajon ezúttal mit hagytam el a rázós úton… És, mit nyertem?

Pillangóm

Simogató nyári szellő,
óvatosan közelítő,
halk kedves szó,
majd egy lágy pillangó.
Illanó keggyel s kellemmel
leszáll szívem partjára
és játszik annak rétjén,
szép virágokat letépvén.
Simogató nyári szellő,
ahogy lassan szárnyát illegeti
és szívemnek dobogását ihleti.

Rozsdás kardom persze hogy, nem hozom,
jobb fegyverem van és azt a fejembe tartom.

Ha sivár napok között lehetek neked a felüdülés,
akkor Te nekem vagy a Niagarai vízesés!
Nem vagyok az kit feláldozhatsz, hisz tudod:
Tűzbe mennék hogy szomjúságod olthasd.
Ha a ’gond’ te lennél, folyton bajt keresném,
bankot rabolnék és fekete macskát kergetném!
Szerelmem feléd egy cseppnyit sem apadt,
Újforrást talált és szeretetté dagadt.

Én adtam volna értelmet életednek?
létem értelme tőled rugaszkodik az életnek.
Dobnálak el téged, mondván ’nem kérek’?
Ilyet csak akkor mondanék ha te kéred…
Millió év helyett kapsz tőlem egy napot,
Ezt a napot! Érezd hogy tőlem kapod!
Próbáld úgy értékelni mint ahogy én azt az elillanó percet próbálom,
mikor szívem pártján a virágokkal játszol. És remélem – nem tudom -
újra száll a simogató nyári szellő, mert lesz a zöld hajtás helyén virág,
ami talán vonza pillangók hadát, de ha tudom, hogy eljön az a világ,
melyben Te vagy fegyverem, kezdő lökésem,
nincs kétségem ha meghalok, hogy éltem!

Felejtés Kalapja

’Sose nézz vissza…’ Ahogy ezeket a sorokat mormogta a fülembe lassan eltávolodott tőlem és úgy gondolta ez a tanács elég lesz, ahhoz hogy, túléljem. Éreztem ahogy összekavarja a levegőt mögöttem és lassan távozik. Nem néztem vissza.

A kezem sem remegett meg. A gyomrom sem csavarodott össze. Valami volt és elment és vége. Egy okot sem találtam hogy engedjek a könnyeknek. Talán még mindig velem van. Elhessegettem a gondolatokat és távoztam a füstös bárból. Második hidegzuhanyként ért az eső és a kegyetlen szél. A vastag kabátom ellenére a hideg futkosott a hátamon. Óvatosan elemelte a fejemről a kalapot és magával ragadta egy láthatatlan spirál. És az autók közé pöccintette. Még mindig nem mertem kinyitni a szemem… Minden zaj tompulni kezdett lassan és a sötétség beteljesedett. A Nap szerepét elektronok finoman kitöltötték és fényt varázsoltak az utcákra. Halkan kopogott még az eső mintha fájt volna neki abbahagyni. De egyszer mindennek vége. Ahogy az íróasztalom felett görnyedtem – ihlettől szárazon – gondolatok lassan hullottak fejemből a papírlapra, mint friss szurok. Forma nélkül ráragadtak a papírlapra. És úgy láttam ez így jó! Szóltam némán, mint a Teremtő. Kissé megzavarodtam és enyhén jobbra majd balra támadt kedve a fejemnek billegni. Még mindig nem mertem kinyitni a szemem.

Ahogy végigfutott a hátamon a hideg minden érzés egy pontra összpontosult és nem tudott más tenni, mint kiáltani. Ordított felém. Kérdőre vont. Szemre hányt. Térdre kényszeríttet… Pedig én csak ott álltam a hideg esőbe és néztem ahogy a kalapom abroncsmintás lesz… Egy pillanatra meg is feledkeztem magamról és kinyitottam a szemem. De minden könnycsepp az esővel karöltve a szél része lett. Ki engedtem őket. Ha már én nem lehetek szabad.

Halkan koppantam. Kicsit tompán, mint az üreges fal és egy kis vöröset hagytam fizetségként a padlónak a jól végzett munkáért. Legalább ő elkap, ha elesek…

Gyorsan cikáztak a gondolatok a fejembe. Szófoszlányok szétcincálva táncoltak a szemem előtt megjelenő képekkel. Majd hirtelen összeálltak egy sötét folttá és a szemembe égette eme ékes színt. Elájultam…

            Most mégis minden fehér. Hirtelen eszmélek és amint sötétség borit el az Ő arcát látom amint mosolyog és bölcs tekintettel felém nyújtja minden ajándékát. Felém szórja a csillagokat, külön nekem egy Holdat és aköré még egy Holdat. Eme ezernyi fény nem engedheti, hogy ne lássam az igazságot, de mikor elment égbe írta az utolsó bölcseletet ’Sose nézz vissza’ majd távozott. Ahogy ezeket a sorokat mormogta a fülembe lassan eltávolodott tőlem és úgy gondolta ez a tanács elég lesz, ahhoz hogy, túléljem. Éreztem, ahogy összekavarja a levegőt mögöttem, mint spirál beszippantotta egyesével a csillagokat. Kínkeservesen lenyelte mindkét Holdamat és vele a kalapomat…

Porszem

1.

Megáll az ócska ketyegő

Lassan mozog a levegő

Sima hangok játszanak

Bágyadtság átitat

 

Szorgos porszemek keresik a fényt

Sorba szállnak feléd…

Megkönnyebbülnek  tán ha a hozzád érnek?

Az biztos hogy nem menekülnek…

 

2.

Megőrjít ez a hely, a fej

Lassan szétoszlana, bomlana

Az unalom de nincs hatalom,

Akarom hogy más legyen!

Ilyenkor belép a félelem, lételem

Csökken, érzem elhalok szépen.

 

De kérdem, mert nem értem:

Ki vagy te hogy megtörd szenvedésem?

Hogy újraformáld, és színezd a feketét

Fehérré a bánatot reménnyé.

Talán nem tudod néha mit teszel…

És nem érted ki mit észlel…

 

Barátságos ez a hely,

Van mi felemel…

Szállok mint gyönge porszem,

Fényed keresem… de nem lelem.

 

3.

Kattogás töri meg a csendet,

Újra az óra kerget.

Magasból zuhanok mélybe,

Porszem voltam/vagyok,

De szállni nem tudok…

 

Nincs se üzemanyag,

Sem szárny, se akarat.

Nincs cél, fény…

sötétség marad.

 

De tudom hogy a fény utat tör,

Mindig lesz újra reggel, felkel

A Nap és vele kel a cél, a fény:

Szeretnék újra porszem lenni,

S fényednél ha csak kicsit is… megpihenni.

Egy pillantás

 

Körülvesz és magába zár,

kegyetlenül simogat vagy gyaláz.

Elbűvöl, tovább áll, elszáll.

…remélem lesz még, hogy rámtalál.

 

Rámtalál, rajtam keresztül vág,

ketté szeli elátkozott lelkem,

nem hagyja magára a remegés testem.

Nem kell más, csak tartsd még nekem!

 

Tartsd még ezt az érzést nekem!

Darabokra hullok, de élvezem.

A sorsom csak magamnak köszönhetem,

az átkot lelkemre én teszem.

 

Szeretném, hogy lásd, amit érzek,

sajnos a könnyek nem beszélnek.

Folynak, mint lelkem patakja,

átkot szememen át porba oltja.

 

Sose láttad még ezeket a könnyeket?

Hidd el nekem, léteznek!

Léteztek, de te elűzted.

Egy pillantás mindent éreztet!

 

Ez a pillantás most megszakad,

és a nyugalom testemen urrá apadt.

Valódi könnyek következnek,

de nem láthatsz gyengének!

 

Elfordítod a fejed,

és megszakítod a bűvöletet.

Csak egy mézédes szempár,

Gyógyít, és darabokra kaszál.

 

Csak egy mézédes barna szempár,

körülvesz és magába zár.

Magamra hagyott, elszállt.

Remélem lesz még, hogy rámtalál.

Két vállra fektetve

Két vállra fektetve a magány, két szemébe talány… hogy talán megoldhatja még  a könnyek köteleit, bús szavak mezeit és minden kín velejét. És máris elejét is veszi rögtön. Kapál, zihál immár földön… Nézem, ahogy szemében a láng felégetne, életeket élne. De maga fáján, háza táján, külön kis portáján nem terem sem gaz, sem rozsda. De a szomszéd látja ennek kárát… Rá ereszti összes haraggát, és mint Istenség magasról vezényli kínok seregét, sápadt varjúk tömegét.

De most hogy előttem fekszik eme ’Istenség’, szájába szó töredék. Könyörögne tán? Á, butaság… csak szeretné bánatom aranyát. Vén érzéseket parancs szóra bőrömre vésné. Testem remegve porba ereszti silány fájdalom minden édes jutalmát, belülről kutat már…

Két vállra fektetett a magány… ha szavak lennének számba ugyanazt mondanám. Könyörögnék? Ostobaság. A harag nem szül szót, elhal…nem is volt. Szül annál több magányt és immár az arányt teremti meg énem és létem között, tátong a mély sötét lény. Eme arányt látva látom szétpattan elmém huzatos termét. Sötét rácsok, középen állak. Ahogy önmagam nézem, már látok…

Tükörképemen keresztül a magány szemébe látok. Hol a láng falvakat perzsel és lobog. Lentebb egy kicsit még talán a szívem dobog… körülötte bánat forog és egy kicsit arrébb a magány már halkan kopog.