Pillangóm
Simogató nyári szellő,
óvatosan közelítő,
halk kedves szó,
majd egy lágy pillangó.
Illanó keggyel s kellemmel
leszáll szívem partjára
és játszik annak rétjén,
szép virágokat letépvén.
Simogató nyári szellő,
ahogy lassan szárnyát illegeti
és szívemnek dobogását ihleti.
Rozsdás kardom persze hogy, nem hozom,
jobb fegyverem van és azt a fejembe tartom.
Ha sivár napok között lehetek neked a felüdülés,
akkor Te nekem vagy a Niagarai vízesés!
Nem vagyok az kit feláldozhatsz, hisz tudod:
Tűzbe mennék hogy szomjúságod olthasd.
Ha a ’gond’ te lennél, folyton bajt keresném,
bankot rabolnék és fekete macskát kergetném!
Szerelmem feléd egy cseppnyit sem apadt,
Újforrást talált és szeretetté dagadt.
Én adtam volna értelmet életednek?
létem értelme tőled rugaszkodik az életnek.
Dobnálak el téged, mondván ’nem kérek’?
Ilyet csak akkor mondanék ha te kéred…
Millió év helyett kapsz tőlem egy napot,
Ezt a napot! Érezd hogy tőlem kapod!
Próbáld úgy értékelni mint ahogy én azt az elillanó percet próbálom,
mikor szívem pártján a virágokkal játszol. És remélem – nem tudom -
újra száll a simogató nyári szellő, mert lesz a zöld hajtás helyén virág,
ami talán vonza pillangók hadát, de ha tudom, hogy eljön az a világ,
melyben Te vagy fegyverem, kezdő lökésem,
nincs kétségem ha meghalok, hogy éltem!
a vége nagyon tetszik, ahogy a másik ember személye lesz a bizonyság arra, hogy tényleg élt az ember. fura, hogy néha más emberek vagy dolgok (akár munka, barátok, kapcsolatok vagy bármi egyéb) kell ahhoz, hogy észrevegyük, hogy élünk, pontosabban hogy értelmet adjon az életünknek. ez kb. az a pascali űr az emberben, amit sokmindennel próbál betölteni.
infaustus said this on 2008, szeptember 10 at 8:06 du.
hát benne van olyan űr amit csak emberek képesek betölteni
Lardon said this on 2008, szeptember 11 at 2:46 du.